2023.07.07-08

Az izgalom már 1 héttel indulás előtt megkezdődött, mert az első pénteki szentmisén megkaptam Dániel atyától a zarándok áldást, hogy Isten segítségével és támogatásával tudjam végigjárni az Utat, hogy Ő végig mellettem legyen, nehogy az igazi célt szem elől tévesszem. Itt elkezdtem érezni azt, hogy valami tényleg hamarosan történni fog velem, és mostmár muszáj lesz elutaznom, különben az áldás értelmét vesztené! Már nincs visszaút!

Másnap egy 10 km-es futóversenyen vettem részt, ahol a verseny felénél kezdtem úgy érezni, hogy ez elég rosszul megy, de hát nem is csoda, mivel mostanában a túrára gyúrtam, a futást csak ímmel-ámmal gyakoroltam. Aztán az első kör végén láttam, hogy 28 perc 5 km-nél? Hm akkor csak tartani kell a tempót, és saját rekordot dönthetek. Így lett az első 55 perces 10 km-es futásom, amiből kiderült számomra, hogy a túrázással is lehet állóképességet javítani, ha az ember rendesen és rendszeresen csinálja. Majd itthon vettem észre, hogy egy vérhólyaggal is gazdagodott a lábujjam, ami előtte sosem volt, így még ennek a kezelését is meg kellett gyorsan tanulni. Talán ez is az Útra való felkészülés része volt, hogy mindenképp tanuljam meg előtte, mit kell kezdeni egy ilyen problémával.

2023.07.09

Ma még mentem egy utolsó rövid sétát Révfülöpről Kővágóörsre az ~5.5 kg-s hátizsákkal, amíg Édesapám horgászott a Balatonban. Az útra való hangolódáshoz még az Andriska Pékbisztróban ücsörögve olvasgattam John Brierley útikönyvét amiben már fogytak a km-k Santiagoig és szinte éreztem magamban az izgatottságot, ahogyan egyre közeledem a célhoz. Elhagytam benne Leónt, Astorgát, beértem Galíciába ahonnan már a valódi visszaszámlálás kezdődött meg. Estére végigértem a könyvön, eljutottam Santiago de Compostelába és próbáltam elképzelni, hogy milyen érzés lehet majd, ha valóban ott leszek, miket fogok gondolni, mennyire leszek fáradt, sírni fogok-e az örömtől, és vajon lesz-e még erőm és időm továbbhaladni Finisterre felé, ami a valós végső célom.

Ahogy jöttünk hazafelé Révfülöpről, kezdett elfogni a valódi, már-már félelemig fokozódó izgalom, hogy én 4 nap múlva tényleg el fogok indulni Párizsba, és szombaton megkezdem a zarándokutamat Santiagoig. Persze amennyiben nem történik semmi probléma már a legelején, és minden a terv szerint halad. Pont emiatt fogott el a pánik hangulat, mert mi van ha már Párizsban meglincselnek, amikor leszállok 22:30-kor a transzfer buszról, és át kell nyargalnom az egész városon a szálláshoz? Az nagyon megnyugtató, hogy a francia zarándokút az egyik legbiztonságosabb része Európának, viszont oda valahogyan el is kell jutni.. és ezután jutottak eszembe a kérdések, amit eddig minden ismerősömtől hallottam, hogy tényleg egyedül fogok menni? És hogyhogy nem félek? És hol fogok aludni, hogyan lesz szállásom? De ugye ott nem egyedül fogok menni végig?? És a párizsi zavargások? Ezek a kérdések hirtelen beütöttek nálam is, és rájöttem, hogy tényleg el fogok menni egyedül erre az Útra! Te jó ég, mostmár biztos, hogy nem vagyok normális! De nagyon bízom benne, hogy ez a félelem az elején teljesen rendben van, és ahogy elindulok a repülővel máris valósággá és örömmé fog válni ez az érzés, mivel évek óta készültem erre a testi-lelki utazásra! Abban reménykedem, hogy talán már a reptéren meglátok 1-2 embert hatalmas hátizsákkal, akik szintén oda készülnek, és így már a legelején tudok szerezni magamnak ismerőst, hogy legalább a párizsi éjszakán ne kelljen teljesen egyedül kószálnom a szállást keresgélve.