07.29. szombat Foncebadón – Cacabelos – 42 km

Ma éjjel megint elég erős álmom volt.. Otthon nem szokott ilyen lenni, lehet hogy a Caminonak tényleg különleges ereje van. 

Egy kicsit később keltünk, hogy világos legyen már mire felerunk a Cruz de Ferro hegyre, ahol el kell dobni az otthonról hozott követ. 

Kimentem a száradó ruháimért, és a csodás napfelkelte fogadott! Meg egy enyhe szemerkélō eső is így a ruháim nem száradtak meg.

Hamar elindultunk, az emelkedő nagyon könnyű volt, közben végig csodáltam a napfelkeltet. 

Messziről már láttam a Cruz de Ferrot a sok kővel. Felmásztam rá, az emberek néma csendben álltak körülötte, elmélyedve. Elmondtam egy imát én is, majd leraktam egy kis fényképet és a követ, közben átgondoltam milyen múltbeli dolgokat szeretnék elengedni, letenni a terhet magamról.

Közben a magyar lány és izraeli barátnője is utolértek minket. Indultunk tovább, egy rövid ideig együtt, majd egy közös sefie után elköszöntünk mert több km várt ránk mint rájuk. 

Az első pihenőhelyen Manjarinban egy nagyon kellemes kávézót láttam de nem volt időnk megállni így csak egy rövid videó készült. Az eső az indulás óta folyamatosan szemerkélt, én sok fotót készítettem úgyhogy Aitor előrement. Az élmény és a táj számomra hasonló volt a Pinereusokhoz, bár ott nem esett, mint most de ez engem ma cseppet sem zavart. Többször megálltam fotózni az esőcseppeket, majd újra megjelent egy-két állat is a hegyoldalban, a köd néha felszállt és lehetett látni távolabbra is. A zöldnek nagyon sok árnyalata jelent meg újra, és a látványtól hihetetlenül boldognak éreztem magam. Az ilyen élményeket szeretem, mert teljesen át tudom adni magam a pillanatnak és nem agyalok semmi máson közben. Talán ezért szeretem a via ferratat és a mászást is mert oda kell nagyon figyelni közben és nem ér rá az ember agyalni meg aggodalmaskodni az életén. 😃

Leértem a következő faluba egy hosszabb lejtő után. A lefelé menet egész jól ment, beugrottak a Nagy kevélyrő való lejutas élményei az egyik terepfutó versenyről. Általában lefelé szoktam sok embert előzni, mert mások óvatosak én meg nem félek. 😃

Az első étterembe bementünk reggelizni, amíg sorban álltunk leült az asztalunkhoz egy angol úriember is. Párszor megelőztünk egymást lefelé úgyhogy megdicsert, hogy milyen gyorsan tudok menni túrabot nélkül is. Örült neki, hogy esik az eső és végre volt értelme eddig hordania magánál az esőkabátot. Nekem hasonló érzéseim voltak 🙂 Olyan szép angollal beszélt hogy jól esett a lelkemnek hallgatni őt. Igazából walesi úgyhogy azért volt különleges akcentusa. Mesélte, hogy ügyvéd volt és most ment nyugdíjba úgyhogy utazgatni tervez. Londonban élnek de van egy házuk London külvárosában is, valamint a felesége spanyol úgyhogy Andalúziaban is van egy házuk. 

Útnak indultunk, Ahmed pont addigra érkezett meg, úgyhogy elköszöntünk tőle. Az eső ismét kicsit rákezdett, az út csúszós volt lefelé. Megálltunk egy kis kapolnanal, vettem magamnak fülbevalót, majd tovább menve lefelé megint az angolba botlottunk, a lábát törölgette mert megcsúszott. Én csak a fejemet vertem be egy kiálló fába 🙈

Ahogy haladtunk lefelé, egyre melegebb lett az idő, elállt az eső is. Beértünk Molinasecaba, egy nagyon hangulatos kisvárosba szűk utcâkkal kőből épült házakkal. Mintha a középkorba csöppentem volna vissza, annyira más hangulatot árasztanak magukból ezek a városok. Egy rövid szünet után mentünk tovább Ponferradaba ahol kivételesen pihenőre volt szükségem mert a cipőm beazott és így jobban fájt a talpam mint máskor, éreztem hogy egy kisebb vizholyag is megjelent. Így megvartam Aitort az ebéddel is, viszont emiatt majdnem 7 óra volt, hogy beértem Cacabelosba. 

Itt 6€ a municipal szállás közvetlenül a templom mellett, és külön szobám van! 

Bementünk gyorsan egy vacsorára, másra már nem nagyon maradt idő bár Aitor mondogatta, hogy itt lehet fürdeni a folyóban. Ez most kimarad, nekem úgyis hideg lett volna a víz. 

Viszont holnap O cerebrioig kb 1300 m szintemelkedés vár ránk úgyhogy izgalmas napnak nézünk elébe.