A Caminoról hazatérve úgy éreztem tele vagyok energiával és nyugalommal, semmi feszültség nem volt bennem. Csak a madridi buszozás miatt voltam fáradt, de azt első éjszaka rögtön kialudtam. 

Utána hagytam magamnak egy pár napot és nem szerveztem programokat, csak élveztem az elmúlt hetek történéseinek emlékét. 🙂 Mennyire jól esett ebben a nyugalomban élni a mindennapjaimat. Ez a kellemes állapot 1-2 hétig eltartott, aztán a szokások kezdtek visszatérni a korábbi medrükbe és az egyre több külső hatással szemben már egyre nehezebb volt a belső békére fókuszálni. Vajon ezzel mások is így vannak akik végigmennek a Caminon? 

Mindenesetre legalább megtapasztaltam ezt a nyugalmi állapotot így már tudom, hogy ezt el lehet érni ha megfelelő ideig ki tudjuk kapcsolni a környezetet ami a hétköznapi életben körülvesz minket! Emiatt bármikor visszamennék újra a Caminora, és gondolkozom is, hogy mikor lenne rá a legalkalmasabb időpont, valamint melyik útvonalon. 

Közben nekiàlltam a prezentáció készítésének, mert tudtam hogy néhányan várják róla a beszámolót. Nagyon sok fotót készítettem (3500-at!), azokat ki kellett válogatni, és a blogomat is elolvastam végre, újraéltem mindent ami az Úton történt, néha újra megkönnyeztem az élményeket, így szép lassan elkészült róla az összefoglaló 🙂 

A Camino után nem sokáig pihentem, égett bennem a vágy, hogy a többi álmomat valóra váltsam. 

Először vettem egy országúti kerékpárt, amivel körbetekertem a Balatont 10 óra alatt.

Az ausztriai via ferrata is már nagyon régóta tervben volt, így a tavalyi Rysy után ez volt a következő igazi hegyvidéki kalandom. A tatabànyai via ferratazás során hallottunk az osztrák Alpenverreinsteig pályáról ami kezdőknek nagyon jó választás és csak 3 óra Fehérvártól. 

Így vasárnap reggel útnak indultunk a Raxot meghódítani. A túra leírás 1 órát írt a beszállóig, én ezt valamiért nem gondoltam át és a mászócipőmben indultam el, ami egy egész napos gyötrelmes lábfájdalmat eredményezett, mivel a mászó cipő nem arra van, hogy túrázzunk benne 😃kicsit nagyképű voltam az elején és az 1-2 órás le-és feljutást úgy gondoltam gyorsabban megtesszük, mint ahogy otthon is szoktuk. Na itt ez nem így volt, úgy látszik hegymászó viszonylatban csak az átlagot tudjuk hozni 🙂 Az utat könnyen megtaláltuk a track alapján, a hegyek csodálatosak voltak körülöttünk már a legelején, hihetetlen volt, hogy valamelyiknek a tetejére később fel fogunk jutni. Tumultus egyáltalán nem volt, csak ketten másztak rajtunk kívül. Mivel a ferrata pályát B-snek írták úgy gondoltam nem lesz megerőltető a mászás része. Persze az nem is volt az, de attól még a szintet hozni kellett, hogy felérjünk a hegy tetejére, így inkább a lábnak volt megerőltető a hegymenet. A keskeny ösvényeken vigyázni kellett, nehogy megcsússzunk mert akkor meg sem állunk a hegy aljáig. A magassághoz való szoktatásra pont alkalmas egy ilyen kezdő pálya.Jópár kanyar után felértünk a tetőre, ahol már volt több ember. A via ferrata része nem olyan népszerű, az emberek inkább túrával közelítik meg a Raxnak ezt a pontját. A lefelé úton az Ottohaus hütte felől is megnéztük a kilátást, az idő gyönyörű volt, és ezáltal a panoráma is körbe páratlan élményt nyújtott. A sor viszont óriási volt a hüttében, úgyhogy ott kihagytuk az ebédet. Lefelé menet benéztünk egy kanyart, így egy hosszabb úton sétáltunk. Belebotlottunk egy újabb hüttébe, itt ettem egy rétest, hogy legyen erőm leérni. A mászócipő már annyira nyomta a lábamat, lejtmenetben főleg, hogy minden lépés egy kínszenvedés volt. A kavicsokon oda kellett figyelni, hogy ne csússzon ki a talaj a lábunk alól, így nem lehetett sietni. Már láttam alul a célt, így végig arra koncentráltam, hogy nincs sok vissza. Mikor végre kiértünk a főútra, ott helyben leültem, levettem a cípőmet, és nem mozdultam addig, amíg az autó oda nem ért hozzám 😀