2023.10.03

Mivel szombaton terveztünk menni a régóta tervezett Kaiser-Franz-Joseph klettersteigra, amit nagyon nehéznek mondanak (kitett, függőleges fal, 3.5 óra mászás szóval elég hosszú), így elmentünk még gyakorolni egyet, hogy legalább a magabiztosságom meglegyen hozzá, ha a rendes felkészülés elmarad (idén 2x via ferrataztam, de nem gond, az izmok emlékeznek :D).

A Haidsteig C-D nehézségű pálya 2 óra mászással, a leírás alapján is teljesíthetőnek tűnt.

A beszálló 1.5 óra túrát jelentett (itt sikerült 20 perccel gyorsabban odaérni mint a leírás :D), út közben gyönyörű, vadregényes fenyves erdőben haladtunk el, utolértünk közben két osztrákot akik porschéval érkeztek a parkolóba amikor mi. A tempónkon érződött az emelkedő, 1 km is soknak tűnt felfelé. A kiálló gyökerekre nagyon figyelni kellett, el ne essünk benne! Lefelé milyen izgalmas lesz majd! Az idővel nagy szerencsénk volt, bár az autópályán a semmiből előtörő köd olyan hirtelen felszállt, ahogy megjelent, így verőfényes, délutánra szinte már égető napsütésben tudtunk mászni végig.

A jó meredek szintemelkedés után odaértünk a via ferrata kezdetéhez.

A beszállónál még pár emberrel találkoztunk, voltak lengyelek is (azt mondták, náluk nincs via ferrata), meg olyanok akik visszafordultak, mert mentálisan nem voltak felkészülve rá. Valóban látszik, hogy ez egy egész népszerű útvonal, hogy még hétköznap is több mászóval lehet találkozni. De így legalább van kinek szólni, ha bármi probléma akadna.

Az elején mindig hihetetlennek tűnik, hogy a lentről látott hegynek a tetejére végül fel fogunk jutni. Olyan magasan van!

Elindultunk mi is a lengyelek után, haladtunk szépen tempósan.Nem éreztem semmi akadályt, az út vitt magával. 1-2 helyen éreztem azt, hogy használnom kell némi karizmot is, de szerencsére a legtöbb részén tudtam hová lépni, így csak kapaszkodni kellett az átkapcsolásig. Közben mindig felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mikor tartották karban utoljára ezeket a drótköteleket meg lépcsőket 😀 de jobb ezeket a gondolatokat elhessegetni magunktól és csak körülnézni, gyönyörködni a tájban. Ilyenkor annyira felmegy bennem mindig az adrenalin, hogy tényleg nem szoktam agyalni semmi máson abban a pillanatban, csak ami körülöttem van. 😊 Még az elején amikor úgy érzem, hogy félek ha ránézek a magasságra, az adrenalintól ez a félelem is azonnal elillan amikor elkezdem a mászást. Szeretem azt a nyugodságot, csendet, levegőt ami a hegyekben van. El szoktam gondolkodni, milyen lehet egy hüttében dolgozni ahol az emberek a napjaik nagyobb részét töltik ott. Vajon oda is eljutnak a mindennapi problémák amik a városi életben, munkahelyen felmerülnek, ők is megszokják pár hét után, hogy ott vannak és utána már nem nyújt nekik annyi pluszt mint nekem ilyenkor?

Az osztrákok néha utolértek minket, és ejtettünk pár szót angolul. A Camino életérzést továbbvíve igyekszem ezeket a túrákat is minél szociálisabban kezelni és nyitott lenni mindenkire körülöttem. Mondtam, hogy Magyarországon nem sok via ferrata van, így ide kell jönnünk gyakorolni. Nevettek és közben mutatták, hogy igen igen Magyarország nagyon sík 😀 A németjükből nem sokat értettem, így nem vagiztam, hogy én is beszélem a nyelvet. Közben igyekeztem sokat fotózni és dokumentálni az eseményeket, hátha feltöltöm majd őket a blogra. A videókon kicsit jobban átjön az érzés, a szél süvítése és karabinerek átkapcsolása.

Néha jött 1-1 C-D-s szakasz, ahol gondolkodnom kellett hová is lépjek, de nem volt annyira nehéz, hogy elkezdjek pánikolni vagy ne bírjam el magam. A 2. rész után egy Fekete Madonna szobornál utolértük a lengyeleket, megálltunk pihenni az utolsó szakasz előtt és körülnézni. Meglepő, hogy a halál ilyenkor mennyire közel van hozzánk, egy rossz lépés és mindennek vége. Talán pont ezért lehet nagyon odakoncentrálni, mert nagyon sok múlik rajta és figyelni kell szinte a lélegzetvételre is.A táj kicsit mindig más volt, ahogy haladtunk felfelé, mindig másik szögből láttuk a Raxot. Láttuk a másik oldalon a Hüttét is, valamint egy utat a fák között, gondoltam biztos ott kell majd lemenni, de az út megszakadt egy ponton, nem látszott hol folytatódik, poénból gondoltam biztos ott a murváson már le kell gurulni a végén, ahol ki van kopva az út.

Az utolsó mászós szakasz végén már kezdtem érezni, hogy az erőm fogytán van, nem volt baj, hogy lassan a végére értünk. A lengyelek már ott napoztak és hesszeltek a domboldalon, de én nem álltam meg, rögtön mentem a csúcskereszt felé. Ott egy hosszabb csodálkozás és fotózkodás után indultunk vissza.

Közben az alacsony fenyves bokrok illata áradt szét mindenhol. A hüttében aznap sajnos pihenő napot tartottak, így nem időztünk sokat arra, indultunk lefelé. Kiderült, hogy az út pont azon a murváson folytatódott tovább, ami a másik oldalról még olyan viccesen lehetetlennek tűnt 😀 a két osztrák leelőzött minket, majd az egyik párszor elesett, lehorzsolta a kezét úgyhogy belassítottak. Mivel a kavicsokon jól lehetett csúszni, így próbáltam lendületből lemenni, szerencsére ha megcsúsztam volna akkor nem zuhantam volna azonnal a mélybe, csak elkezdtem volna gurulni lefelé a kavicsokon 😀 kicsit snowboard élményem volt az egyensúlyozás miatt. 1 óra csúszás mászás után leértem a via ferrata keződpontjához, ahonnan már szinte futva folytattuk az utat lefelé, olyan jó érzés volt újra egy kicsit lejtős de biztos talajon állni. A gyökereket kerülgetve jóval hamar leértünk az autóhoz, mint ahogyan felfelé tudtunk jönni. A két osztrák egy itatónál még beért minket, aztán újra lemaradtak. A parkolóban sem értek minket utol, így nem sikerükt megkérnem őket, hogy vigyenek el a Porschéval egy próbakörre 😀