2023.10.07

Ma megint elugrottunk egyet mászni. Az előző 2 mászás volt a felkészülés erre a NAGY mászásra. Lespoilerezem, túléltem 🙂

Fél 4-kor keltem (4 óra alvás után), hogy 4-kor már úton lehessünk, hogy legyen elég időnk mászni. 7 órásra írják a programot mindennel együtt, az odaút pedig 5 órás egy rövid megállóval számolva. Minden a terv szerint történt út közben, oda is értünk Eisenerzbe 9-re. A kellemes 7 fokba 😀 19 fokot írtak, persze a reggelt külön már nem csekkoltam le, örültem hogy esőt nem mondtak… így inkább kicsit elnézelődtük az időt egy spárban, hátha addig melegszik pár fokot a hőmérséklet. A parkolóban még kellett a kabát, de már kezdtem érezni a nap ébredő sugarait, úgyhogy mire a beszállóhoz értünk egy kellemes bemelegítő emelkedő után, a kabátot már cipelhettem tovább a hátizsákban.

A helyszín forgalmasnak tűnt, többen már másztak előttünk. Egy pár elindult, ahol a nő már kicsit remegő lábakkal tette meg az első néhány lépést. Arra tippeltem, hogy nem fogja tudni végigcsinálni a pályát, ha az elején ennyire nehéz neki. A következő pillanatban már mászott lefelé az első menekülő útvonalon.

Gyorsan ránk került a sor, így meg is értettem rögtön, hogy miért fordult vissza a nőci. Én próbáltam küzdeni, bár a hátizsákom nehezebb volt, mint a gyakorló mászások során, így az is húzott lefelé, meg a karjaim sem voltak túledzve, így agyaltam, hogy menni fog-e ez nekem. Akarom-e én egyáltalán? De azért nem adom fel már az elején! Hiszen az volt a terv, hogy van egy kiszálló az első rész után annak, aki nem bírja és lesétálhat. Az volt a terv, hogy addig mindenképp elmegyek, akkor legalább már másztam egy kicsit. Tök jó, hogy voltak vasrudak amikre rá lehetett állni a nehezebb lépéseknél, csak az én rövid lábaimmal nem értem át őket így mindenképp ki kellett támasztanom két akasztás között, ami elvette az összes erőmet. Durva indítás ez  a D szakasz, persze ki kell szűrni még az elején azokat akik tényleg nincsenek rá felkészülve, mert később aztán már nagyon nehéz lett volna kiszállni. Szóval erőlködtem nagyon, nem akartam feladni, aminek az ára az lett, hogy kb 10-en vártak rám a falon, hogy haladjak már 😀 szegények hogy unatkozhattak.. de hát mit lehet ilyenkor tenni. Én épp az életemért küzdöttem, a karom kifáradt, nem bírtam magamat tartani, visszamászni is nehéz lett volna, a cél felül pedig nem tűnt olyan messzinek. Így minden akasztáshoz kb. 10-15 percet vártam, hogy visszanyerjem az erőm a folytatáshoz. Nagyon kemény volt, néha már azt éreztem inkább leesek, nem érdekel mi történik. Próbáltam pihenni, álltam a vasrúdon, és közben remegett a lábam, mint a kocsonya, mert ott volt alattam a mélység. A pihenő szárat nem tudtam beakasztani, mert ahhoz messze volt a drótkötél, és több energiám megy el vele, mert ki is kell akasztani utána. Nyugtatgattam magam, hogy meg tudom csinálni, nincs itt semmi para, erős vagyok, képes vagyok rá, már nincs sok vissza, nem kell így remegnie a lábamnak, hiszen stabilan állok a vasrúdon!! Alattam az óriási nagy mélység, ja nem, erre nem gondolunk! 😀 Így haladtam 10 percenként egy akasztást… az első pihenő már nagyon közel volt, szinte egy lépésnyire, de ott még fel kellett magam húzni erőből, amit 3x próbáltam és nem ment. Aztán Gábor jött segíteni, hogy lépjek rá a beülőjére, akkor lábbal kitámasztok, és könnyebben fel tudom magam tolni. Először nem akartam ilyen komoly segítséget igénybe venni, azt hittem neki is tartania kell engem, hogy ezt véghez vigyük, de aztán nem maradt más lehetőség, meg láttam, hogy stabilan rá tudok lépni a beülőjére tényleg. Így végre felértem az első pihenőhöz! Ott ültem vagy 20 percet, elment mellettünk mindenki, úgy hallottam senki nem szidott amiért annyit vártak rám, vagy csak nem értettem a nyelvükön 😀 úgy gondoltam itt biztos vége a mai mászásomnak, nem láttam értelmét folytatni. Aztán a hosszú pihenő után egy könnyed séta jött felfelé, néztem merrefelé lehet vajon lemenni annak aki feladta, de nem volt egyértelmű számomra a Notausstieg felirat, így mentünk tovább amerre vitt az út, amíg nem odaértünk a ferrata következő szakaszához. Addigra mintha visszanyertem volna minden erőmet, elolvastam újra a túra leírást, és megnyugtattam magam, hogy csak az elején volt tiszta D szakasz, és innentől már csak a C-D a max. Gondoltam, akkor azt talán még meg tudom csinálni. Még ott pihent 2 nőci is, akik előtte rám vártak az első szakasznál. Hm akkor talán nem csak nekem volt nehéz, ha ők is pihentek, talán még jót is tettem mindenkinek, hogy a legnehezebb részén ki tudták pihenni magukat 😀 😀

Így hát indultunk tovább, ha már itt vagyunk próbáljuk meg alapon. Nyugtattam magam, hogy még csak lesz valahol pihenő, ahol ki lehet szállni. Ez a rész valóban egy fokkal könnyebbnek tűnt az elejéhez, bár jóval kitettebb volt, de hátrafelé nem szoktam nézelődni mászás közben, úgyhogy a kitettsége kevésbé aggasztott. Persze fotózni és körülnézni nem volt kedvem, mert akkor el tudtam volna kezdeni pánikolni, inkább az adrenalin és a túlélés motivált az előremenetelben. Itt a lépések is kicsit könnyebbek voltak, mert a sziklában voltak bemélyedések és könnyebben tudtam magam lábból feltolni. A vasrudak sem voltak annyira ritkán építve, csak lépegetni kellett felfelé szépen nyugodtan. Majd jött egy újabb pihenő, ott találkoztunk más magyarokkal is, akikkel innentől végig kerülgettük egymást. Olvasgattam tovább az útleírást, hogy milyen szakaszok jönnek ezután, mennyi van még vissza. Nem lett jobb, hogy kiderült, hogy a legnehezebb szakasz jön, és még kb. 500 m szint van felfelé. A többi magyar sem sietett, kedvesen maguk elé engedtek, úgyhogy mentünk tovább. Itt is jött azért 1-2 necces szakasz, nem siettem el a dolgokat, mert néha már a lábamból is elfogyott az erő, muszáj volt pihenni az akasztások között. Ahol lehetett nagyrészt úgy másztam, hogy a pihenőt akasztgattam először, hogy az átkapcsoláshoz már ne kelljen erőt kifejteni. Bár az ujjaim már úgy kimerültek, hogy nehéz volt benyomni a karabiner nyitóját is 😀 A magyarok már nem bírták a sok várakozást, úgyhogy megelőztek minket. Út közben volt 1-2 ember, akik a falon is előztek minket, rajtuk látszott, hogy simán nyomják a pályát. Februárban biztos én is így mentem volna a 2 hónap alatt összeszedett falmászós bicepszemmel 😀

Újabb pihenő jött, aztán egy sétálós szakasz, ami szinte nagyobb para volt, mint a mászás, elég meredeken ment fel és kapaszkodni is alig lehetett valamibe, a szúrós száraz fűszálakba próbáltam. A magyarokat mindig beértük a pihenőknél. Itt néztük, hogy hol megy tovább az út, elvileg már extrém nehéz rész nem jött ezután. Inkább a gond a kimerültség volt, hogy 3-4 órája már másztunk, és még kellett az energia a végére. Nem is tudom itt még mi hajtott, fel is lehetett volna innen sétálni, de az előző rész alapján az még rosszabbnak tűnt, úgyhogy maradt a mászás. Arra gondoltam, hogy tényleg már nincs sok vissza, aztán egy fél évig biztos nem mászok újra. Az egyik akasztásnál egy eléggé megtépázott drótkötelet láttam, ott inkább gyorsan felsiettem, aztán már ott is voltunk a csúcson. Selfikhez itt nem volt hangulatom, megörökíteni az arcomon a fizikai fájdalmat amit átéltem. Nem másztam ki a hídra sem, ahol a tájjal a háttérben lehetett volna fotózkodni. Inkább csak belül örültem és büszkének éreztem magamat amiatt, hogy nem adtam fel, bár lassú tempóban, de mégis képes voltam rá, hogy végigmenjek ezen a tényleg nehéz pályán! Ez tényleg egy olyan pálya volt, amiért meg kellett küzdenem, ilyenkor a sikerélmény is jobban átjön, csak a fáradtság miatt nehezebben ül ki az ember arcára.

Aztán amikor azt hisszük rosszabb már nem lehet, jött a lefelé menet. Az elején kellemesen sétáltunk az erdőben, a 3 mászásból ez tűnt eddig a leglazább lemenetelnek.

Na persze ez nem tartott sokáig, jött a meredek rész.. a napnak ismét a lefelé része volt a legrosszabb. Itt már tényleg úgy éreztem, hogy egy rossz mozdulat és vége lehet az egésznek.. annyira közel volt a széle, és a föld nagyon csúszott, így sokszor négykézláb csúsztam fenékkel kitámasztva, nem éreztem magam biztonságban. Úgy tűnt mintha nem haladnánk lefelé, közben már könnyezett a szemem a sok lefelé nézéstől, jó lett volna hívni a mentő helikoptert, amit a reggel megkötött biztosításunk 75 millió Ft-ig fedezett. J Vagy inkább csak ott aludni egyet és reggel újult erővel menni tovább lefelé. Ha tennének mindenhová drótkötelet kapaszkodni, akkor talán könnyebb lenne. Azon gondolkoztam itt évente hány ember szokott vajon lezuhanni? Talán jobb nem tudni, vagy ide annyira profik járnak, hogy mindenki tud vigyázni magára? Sok szenvedés után leértem egy enyhébb kavicsos részhez, ahol már nem volt az a szakadék mellettem, úgyhogy szinte elkezdtem futni lefelé, hagytam hogy a lendület vigyen és legyek már túl rajta, legyen egy stabil vízszintes talaj alattam. Lent még tartott a buli, pont ma tartottak egy kisebb rendezvényt a tó mellett, ahol zenéltek is.

Sokáig nem élveztük, mert 6-ra értünk le az 5 helyett, és hazafelé kellett még 5 óra. Kicsit kifújtuk magunkat, aztán el is indultunk Sopron felé egy vacsorára.  A pizza felvágása is nehézkesnek tűnt az ujjaimnak. A kunyizós cica most is ott volt, akivel már előző héten összebarátkoztunk.

Másnapra garantált az izomláz minden testrészen 😀 mivel jön a tél, lesz idő kiheverni ezt a napot. A mászást elteszem egy időre, talán nem örökre, mert a Triglavra és a Dolomitokba is régi álmom eljutni. Úgyhogy egyszer talán az is valóra fog válni 🙂